Az elmúlt napokban azt a traumát próbáltam feldolgozni, hogy az előző poszt sikerét valószínűleg SEMMI az ég világon nem fogja felülmúlni, ezért gondoltam hogy megyek is és válogatott kínzások alá vetem magam, mert elszállt az ihlet, kápúúút, ez az egyetlen jó sztorim volt, vége, the end.

Gondolkodtam, hogy ismét ontsam-e magamból a hülyeséget, és sírásra késztessek mindenki, AVAGY SEM, és kicsit fordítsak a helyzeten, és legyek szimiszomorka? 
Az a helyzet, hogy most itt ülök a monitor előtt, mellettem egy bögre NeoCitran (mer' beteg vagyok), az ölemben meg a naplómat olvasgatom hogy no akkó legyen miről írni.

február  5.
Azt hiszem, rájöttem valamire...nem is tudom hogyan, de megvilágosodtam.
Mondjuk jókor, egy súlyos változás kellős közepében pattant ki a fejemből a felismerés, de azt hiszem, ez is hozzátartozik a dolgokhoz.
Túl sokat foglalkozunk azzal, hogy hogyan nézünk ki. Úgy értem, persze, igényesség, az minden szempontból alap, de az, hogy betegre stresszeljük magunkat a külsőségek miatt?! Ugyanmár...
Minek azon bosszankodni, ami ellen úgysem tehetünk semmit? Például, én nagyon sokszor elkezdtem fogyókúrázni, mindenképpen 60 kiló alá akartam menni. Nem ment. És? Bele kellett törődnöm, hogy nekem akkor is vastag lesz a lábam, ha heti hétszer futom körbe az Egyenlítőt, akkor sem lesz vékonyabb. És miért? Genetika.
És ez igazából nem csak a külsőségekre vonatkozik, hanem úgy KOLLEKTÍVE mindenre. Ha azért sírok, mert nem vagyok gazdag, akkor több pénzem lesz? Jobb lesz attól? Ha azért rinyálok, mert nagy az orrom, akkor attól kisebb lesz? 

Nem.

Nem értem, miért panaszkodunk olyan dolgokra, amik megváltoztathatatlanok, sokkal nyugodtabb lenne az életünk, ha egyszerűen beletörődnénk, hogy ez van, ilyenek vagyunk. Amin meg tudunk változtatni, abból hozzuk ki a legjobbat! Ilyen egyszerű. Miért kell állandóan puffogni és fújolni saját magunkra? 
És a legszebb, hogy erre ma jöttem rá, a legnagyobb önsajnálatomban. Belegondoltam, hogy hány ember szeretne olyan lábat, mint én. Gondolkodhatna ezen bárki is. Te azért csinálod a fesztivált, hogy nem szereted a hajad, túl sok van, kezelhetetlen. Hát tudod mit? Én a fél karom odaadnám, hogy olyan szép hosszú hajam legyen, mint neked. Túl magas vagy? Hát menj a picsába, próbáld ki milyen az élet 158 centisen, utána sírjon a szád. 

De mindegy, majd az én hajam is megnő, addig meg kibírom.

február 6.
(...) Mindegy, ezzel csak arra akartam kilyukadni, hogy unom már, hogy nullahuszonnégyben azt hallgathatom, hogy én kiket bántok meg, kinek mi esik rosszul.
ÉS VELEM MI LESZ? HÁNYSZOR TÖRŐDÖTT EDDIG BÁRKI IS AZZAL, HOGY NEKEM MI ESIK ROSSZUL?
Nem azt akarom, hogy mindenki rám figyeljen, csak egy pillanatot szeretnék, hogy valaki megáll a nagy rohanásban és pörgésben, és megkérdezné, de úgy őszintén, hogy "Eni, nagyon aranyos vagy, hogy ennyire törődsz másokkal, hogy egyszerre hatvan ember sorsát cipeled a hátadon, és ott segítesz ahol tudsz, mert naiv és jóhiszemű vagy, DE TE hogy érzed magad?
Vagy elég lenne egy köszönöm is...áhh, az a fránya jó szívem...

február 8.
Valahogy ezt a napot változásként élem meg. Változásként a szemléletemben, meg úgy mindenben. Kedvem lenne most fogadalmakat tenni, dalokat és verseket akarok írni, beszélnék megállás nélkül.
Életemben először nem zavar, hogy nincs mellettem senki. Se barát, se barátnő, se nő, ne férfi, se Isten, se ördög. Senki. (...) Nem függök senkitől, senki nem kér számon, senki nem szól bele mit csinálok, szabad vagyok, kötelezettségektől mentes. Azt teszek amit akarok. Csak lebegek az éterben bazdmeg! :DDD
ÍROKÍROKÍROKÍROK. Világéletemben két dolgot tudtam: nevettetni, és írni.
Namármost, abból hogy egész nap könnyesre röhögöm magam, és szórakoztatom a környezetem, ami amúgy furcsa, mert világéletemben depresszív alkat voltam, nem tehetek róla, ettől függetlenül szükségem van a nevetésre, a röhögésre, baromkodásra, ez vagyok én, nem tudok megülni a seggemen. Egyik pillanatban sírok, másikban nevetek, vagy a kettőt egyszerre. Amolyan szomorú bohóc vagyok. Ez akkor teljesedett ki egyébként, mikor találkoztam Lucával, aki konkrétan a lelki társam és testvérem, róla majd később többet írok. Szóval abból, hogy nevettetek, nem fogok megélni, kivéve ha elmegyek sztendápolni, ami meg amúgyis kilőve mert rosszul nézek ki a képernyőn, meg úgy alapból ellenszenvet váltok ki mindenkiből, ha kiállok a tömeg elé. Nem vagyok színpad kompatibilis.
Szóval marad az írás.

Hát, ez vagyok én.